Iparos és földműves volt. Mindkettő egyszerre, amennyire tudom egész életében. A családján kívül ez a két dolog érdekelte igazán, a kert és a vas. A legjobb persze az volt, ha ez a kettő együtt járt. Ezen töprengett, spekulált, ehhez gyűjtötte az anyagot, ha kellett ezt rajzolgatta. Készített egyszerűbb és bonyolultabb szerszámokat a fejszétől a traktorig, kerítéstől, ólajtótól a hozzá való, emberes méretű és súlyú lakatig. Legtöbbször saját használatra, de volt, hogy kijárt a piacra is velük. Korábban lovakat patkolt, kocsikerékre szerelt abroncsot, aztán hatalmas gőzmozdonyokat javított.
Sok vashoz sok erő kell, de a testi erőnél is több akaraterő szorult belé. Kevés parancs lehetett számára erősebb, mint, ha felkelt a nap, dolgozni kell. Hidegben, melegben, egészségesen és betegen is. Volt, hogy hónapokig nem tudta rendesen használni a kezét egy betegség miatt, akkor Mamával olyan kesztyűt és egyéb készségeket csináltatott, amivel valahogy odakötözte a kapát a kezéhez és úgy dolgozott. Mert olyan nem lehetett, hogy ne legyen kész a kert.
Kemény ember volt, kevés szavú, a végtelenségig készséges és önfeláldozó. Egyetlen pillantra sem emlékszek, amikor a saját hasznát, netán a kényelmét másoké elébe helyezte volna. Különféle szenvedélyek nem érintették meg, vagy nem érdekelték, sőt talán (a szurkolást és a rejtvényfejtést kivéve) kikapcsolódni sem szeretett, ellenkezőleg, éppen a bekapcsolódás, a munkálkodás az, ami hajtotta.
Szeretett beszélgetni a vele egyívásúakkal, akik - akárcsak ő - földművesek és iparosok voltak. Szerette a technikát, a gépeket és szerette megoldani az elromlott gépek támasztotta rejtvényeket. Szeretett biciklizni, motorozni, és autót vezetni, de le tudott ezekről mondani amikor ennek eljött az ideje. Szeretett olvasni, főleg a barkácsolással és a kerttel kapcslatos könyveket, de szerette a történelmet, és a térképeket is. Izgatta a politika és a sport, mindkettővel kapcsolatban átélt nagy lelkesedéseket és nagy csalódásokat. Sok mindent tudott, sok mindenben tájékozott volt. Büszke volt a családi ősökre, akik között voltak magyarok, svábok, híresek, és névtelenek, egy vitéz kapitány és sok-sok kétkezi munkás. Édesapja az első világháborúban, az isonzói csatatéren érzékelhette meg a történelem árnyoldalát, neki magának az évszázados gyökerű tanyasi életmódtól való megfosztatással kellett megbírkóznia. Nagy ajándék, hogy élete végére újra olyan hajlékba tudtak költözni, melyet kert vett körül, mint egykor.
A paraszti erényeket és elveket mindvégig megtartotta. Nem szemetelt és nem volt feleslegesen terhére környezetének, beosztással élt, nem pazarolt, nem hagyta veszendőbe menni a dolgokat. Megbecsülte a tárgyakat és különösen megbecsülte az ételt. Nem szerette a kivagyiságot, a felszínességet, a rikítót. Nem szerette ugyanakkor a dolgok elmismásolását sem. Bár rendkívüli ereje és szívóssága lehetővé tette volna, hogy részt vegyen különféle konfliktusokban, ő - talán felmérve, hogy milyen károkat tudna okozni, - Arany János módjára inkább békésen félreállt, és folytatta a munkáját.
Hagyott hátra néhány viccet, a tekintetét, amivel a dédunokákat csodálta, egy-két metszőollót, tán még pálinkát is. Egy papírt, hogy “tengeri van eladó”, könyveket, vasakat, megjavított keritést, homokozót a kicsiknek.
Élt egyszer egy ember. Nyolc betű.
Szia, Papa!
(2011. október 14-én, a debreceni Köztemetőben, nagyapám sírjánál mondtam el ezt a búcsúbeszédet.)
